Képek itt. 

Röviden próbálom összefoglalni. Pénteken telekocsival mentem Nantes-ba, ahol egy nagyon menő egyesületnél találkoztam Mátéval és Zsuzsival, aki már előző nap megjött Párizsból. Az ADDA névre hallgat ez a társaság, és nagyon izgi dolgokat csinálnak, például bio zöldséget, gyümölcsöt, egyéb alapanyagokat árulnak, hetente kétszer elő lehet fizetni általuk összeállított kosárra 10 euróért - ilyet csináltunk mi most velük, én a répákat mértem, rengeteg gyönyörű dolog kerül egy ilyen kosárba, és 10 euró semmi érte. Szerveznek mindenféle workshopot, és még olyanra is jut energiájuk, hogy kilátogassanak a nagybani piacra, és elhozzák a kidobásra ítélt, de még jó árut. Most volt vagy 50 kiló teljesen jó banán, több láda narancs, csicsóka, gyönyörű virágok, fűszernövények - és mindent, amit ők ingyen szereztek, ingyen is lehet elvinni. A maradékot meg feldolgozzák lekvárnak, savanyúságnak, ezt pénzért árulják, és a bevétel az egyesület fenntartását szolgálja. Vettem is két üveg lekvárt. Nagyon jól éreztem itt magam, minden a Vlierhofra emlékeztetett (a biofarm, ahol két nyáron is önkénteskedtem) - az illatok, a színek, a fények, az emberek, a hangulat, minden. 

Ezután egy elég jó palacsintázóban vacsiztunk, majd egy kultúrházfélében kötöttünk ki, ahol Máté lakótársának első koncertje volt. Előttük még befutottunk egy nagyon mókás zenekarra, korosodó bőrdzsekis csávók 10 ember előtt földön fetrengve gitároznak nagy átéléssal - a zene egyébként hallgatható volt. A második koncert viszont kifejezetten jó. 

Este már csak egy kis üldögélés a konyhában Mátééknál. 

Szombaton Rezében kezdtünk Nantes mellett a La Maison Radieuse-ben, amit Le Corbusier tervezett. Őrült érdekes volt, egyszerre nyomasztó és lelkesítő. Sajnos ezek a hatalmas betonépületek eleve hátránnyal indulnak, ha nyomasztásról van szó, de ráadásul a szűk terek, alacsony belmagasság, sötét folyosók, és a nagyon kitalált utópikus egyenélet mind azt erősítik, hogy nem szívesen élnék ott. Aztán viszont ott vannak a pozitív dolgok: a közösségiség, a színek, az, hogy '55-ben ez mennyire modern és kényelmes volt, hogy az akkori lakáshelyzetben milyen jó megoldásnak tűnt, hogy nem is kell nekünk akkora alapterület az élettérhez, ha cserébe egy park veszi körül a házat... A lakások kétszintesek, és úgy vannak kialakítva, hogy a lehető legtöbb fény jusson be egész nap. A tetőn egy iskola is működik első és második osztállyal, és futópálya is van körben - mondjuk ki akar a tetőn futni a szélben a betonon, ha odalent van egy egész park? Az épületben most kb 800-an laknak, de a duplájára lett tervezve, úgyhogy működött itt még posta is, és a mai napig van egy könyvtár az egyik lakásban. 

Ezután elindultunk Guérande felé, ahol még elcsíptük a piac végét, a zsákmányból pedig pikniket csaptunk egy sarokban. Nem időztünk sokat a városban, kicsit tipikus, de nagyon helyes középkori város kőfallal meg kis utcácskákkal. Irány Le Pouligen, ahol Clothilde már várt minket, nála couchsurfingeltünk. Le Pouligen tengerparti város, nyáron tele turistával, ilyenkor viszont nagy a nyugi. Sétáltunk úgy 10 km-t, nagy részét a parton, napsütésben, sziklák, tenger, csodaszép. Autóval még elnéztünk a szomszéd település partjára, hátha látjuk a naplementét, de inkább csak sejtettük. A forrócsoki azért kárpótolt minket. Este meg kábé három órán keresztül vacsoráztunk hatalmas rákokat - most már ezekhez is hozzá tudok nyúlni, és tudom, hogy kell megenni (: 

Ma még autós nézelődés a parton röviden, hatalmas szél és breton eső. Nantes-ba visszaérve volt még félórám a vonatig, benéztem a kastélyba egy kiállításra a Nantes-i dolgozó nők történetéről. Aztán majdnem 4 óra vonat, és immár itthon. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.