Egyébként most vettem észre először azt, hogy mintha igazán otthon érezném magam. Mert mikor megjött Blanca (és igazából azóta is folyamatosan), még annál is sokkal elveszettebb volt, mint én első nap, és még annyit sem tud franciául, hogy merci, a családban meg én vagyok az egyetlen, aki tud vele kommunikálni (spanyolul), úgyhogy mintha én lennék az igazi vendéglátója. Már mindent úgy kínálgatok, mintha tényleg az enyém lenne.
Ráadásul basszus csak jobban tudok már franciául, mert most konkrétan én fordítok Blanca és mindenki más között. Néha pedig teljes a bábel a fejemben, a családdal franciául, Blancával spanyolul, Sonyáékkal meg angolul, és mindezt egyszerre.
Amúgy is rátelepszenek a nyelvek egymásra, például azt veszem észre, hogy úgy akarok kérdezni spanyolul is, hogy eléteszem az "es que" szavakat, vagy például azt akarom mondani, hogy "your hair is nice comme ça".
A legalapabb dolog mégis az "igen". Teljesen random, hogy azt mondom, oui, sí vagy yes. Emlékszem, Salamanca után, mikor egy hónapig nem beszéltem magyarul, az első napokban sí-t mondtam otthon néha. Talán mert ez a legösztönösebb mondandónk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.