... még elmesélem, hogy felvettek a gimibe, bár már biztos hallottad. Juhú!

15 perc ingyen wifi a párizsi reptéren. Négy órát aludtam, sőt azt se igazán, mert félálomban folyton azon paráztam, hogy nem ébredek fel időben. 

Tegnap még tartottunk egy magyar klubbot, ami igazából youtube-diszkózás volt sírással egybekötve, majd még toltam egy spanyolórát, a gyerekek meg az udvaron, a folyosón, az órán, mindenhol odajöttek elköszönni, megölelni, sírni még egy kicsit, ajándékokat nyomni a kezembe. Nagyon cukik. Már kaptam két rajongói e-mailt is azóta. Főleg a magyar klubbosokat érintette meg a dolog, de ők valószínűleg eleve azért jöttek, mert szimpi voltam. 

A cipőmet Coutances-ban felejtettem (illetve eltűnt utolsó pillanatban, halvány fogalmam sincs, hová), a nagykabátom Zsuzsiéknál, úgyhogy mire hazaérek, teljesen elfogynak a cuccaim. 

Ezt akár én is írhattam volna, pont ezt érzem, és pont most. 

Délelőtt szerencsére nem kellett órára mennem, egész nap sütögettem (az első pogácsám egész vállalható lett), délben feldíszítettük a gyerkőcökkel a termet, délután pedig megtartottuk a magyar estet, ami szerintem egész jól sikerült, belülről szemlélve pörgős volt és változatos, remélem, kívülről is. A kajáknak is sikere volt, és kaptam egy rakás ajándékot a tanároktól és a gyerekektől is. Néhány lány alig bírta abbahagyni a sírást, a kis mukik, jaj. Én meg persze vigyorogtam és boldogságoltam, mindig ez van, a gimis ballagáson is majd kicsattantam, míg mások pityeregtek. Talán mert mindig őrült bizakodóan tekintek a jövőbe, és nem az elmúlást látom, hanem azt, hogy ez tök jó volt, de most még jobb lesz. Télen néha rámjött a depi, többek között mert nem nagyon láttam, hogy mi lesz velem áprilistól, de most már egészen letisztult a kép, és alig várom. 

Az egész után átjött a két másik asszisztens hozzánk, és majdnem éjfélig maradtak, úgyhogy se pakolás, se szakdoga, és még csak alkoholt sem ittunk. Azért jó, hogy nem egyedül kuksolva kellett töltenem az utolsó estét. Még Sophiéktól is kaptam ajiba egy sálat. Hogy viszek haza mindent? 

A legjobb, hogy minden virágzik, süt a nap egész héten, jó így búcsúzni Normandiától. 

Bastien több hónap halogatás után ma megkért, hogy főzzek vele magyarost (kell egy iskolai projektjéhez), úgyhogy az egyéb teendők mellett még boltba is futottam gombáért, és csináltunk gombapaprikást galuskával. 

Meg egy csomó kókuszgolyót és keksztekercset (a tekercselést még gyakorolnom kell), fincsi lett. Holnap még esélyes egy túrós pogácsa (rikottával), sajtos kiskifli, esetleg meggyes/diós/szilvalekváros hókifli, meg pickszalámis szendvics. Sajnos pirosarany nincs hozzá. 

Meg csináltam holnapra füzetkét, meg slideshow-t, meg gyűjtöttem ötezer képet, amit kirakhatunk kajálás közben vetíteni, huh. Egész szimpi ország ez a Magyarország, szeretnék ott turistáskodni. 

A nagymamám nem szeretné, ha tanár lennék, mert azok semmirekellőek, mind hülyék és nem csinálnak semmit, csak nyaralnak egész évben. Üzenem, hogy haha, persze. 

Anniékkal ebédeltem, kaptam búcsúajit is. 

Szakdoga meg lófütty három napja. 

Hétfőn 11-kor találkozom az igazgatónővel. 

Ezt üzenem mindenkinek: 

Ma pedig a holnapi magyar estről fog szólni az élet, még rengeteg dolgot kell kitalálnom és elintéznem, és közben még Annie-éknál búcsúebédelek is. 

Az nagyon fog hiányozni, hogy itt fél kilenckor sötétedik csak. Ugyanakkor az a hamis érzésem lesz tőle, hogy még tök korán van és rengeteg időm van még dolgozni. 

A gyerekek egyre inkáb odavannak, hogy elmegyek. Ma az egyik lány hirtelen megölelt és úgy is maradt, ami nagyon jól esett, viszont asszem korunk egyik legnagyobb pedagógusparája, hogy meddig lehet közel kerülni a gyerekekhez, és mikortól jelenthetik fel pedofília miatt. Pedig ha rajtam múlna, állandóan ölelgetném ezeket a kis tündéreket, annyira aranyosak. 

Persze nem tudom befogni a szám, és mindenkinek elkiabálom, hogy lehet, hogy lesz munkám. Remélem, ez nem hoz rá balszerencsét. 

Az utolsó franciaórán is túl vagyok, meg egy kiló keksz ledaralásán is: indul a sütögetés a csütörtöki magyar estre. A készülődés kicsit visszavet a szakdogában, de a mai nap után már tudjuk, hogy nem is nagyon kell erőlködni, ctrl+c, ctrl+v, aztán majd az opponens lesz a hibás. Alig várom, hogy visszaérjek ebbe a csodásan működő országba. 

... de beajánlanak a gimiben. 

Egyszerre nagyon örülök meg izgulok. 

Ma ellógtam a munkát, bizony. Több okból is, szerintem igazán megalapozott indokokkal, és azt hiszem, senkinek nem is tűnt fel. 

Én néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy véletlenek nincsenek. Például ma jött egy e-mail egy volt kollégámtól, hogy jövő héttől átadó egy spanyoltanári állás egy gimiben. Pont, mikor hazaérek. Ha ez az állás az enyém lesz, akkor nincsenek véletlenek. Ha nem az enyém lesz, akkor meg igazság nincs. 

(Kivéve, ha esetleg a múlt héten megpályázott állást kapnám meg helyette, mert annak is ugyanúgy örülnék, bár annak semmi köze a tanításhoz.)

Szakdogában kilóra átléptem a minimum felét.

Sajnos senki sem ajánlotta fel, hogy így az utolsó vasárnapomon elvinne a plázsra, úgyhogy a mai napot a szakdogának szentelem, tegnap úgysem írhattam egy sort se. 

Először ugye 9-től 5-ig a suliban nyíltnapoztam, utána meg gyors főztem egy közepesen semmilyen paprikáskrumplit és Sonyánál meg Xiaoxiao-nál vacsiztam, a két másik asszisztens a városban. 

A nyílt nap érdekes volt, mindenki nagyon kitett magáért, csak szerintem szegény látogatók unták halálra a túl hosszú beszédeket, amiben ráadásul ismételtek sok elemet sok helyszínen. A látogatókon kívül a gyerekek és én is. Többnyire a nyelvi teremben segítettem, meg én is be lettem mutatva, szóltam pár szót a magyar klubról, noha jövőre már nem leszek itt, és állítólag én vagyok az első, aki bármi ilyesmi kezdeményezésbe fogott az asszisztensek 12 (?) éves történelme alatt. 

A legizgibb a biológia-fizika terem volt, ahol kísérleteket lehetett csinálni, mikroszkóppal nézegetni dolgokat, rengeteg termés, levél, stb volt kirakva, még egy tál nagyon undi kukac is. Meg a gimnasztika terem is újdonság volt számomra felemás korláttal, gerendával meg minden, ahol az összes gyerek be tudott valami igazán tornászosat mutatni. 

Az esit vacsira már halál fáradtan mentem, Xiao rákocskákat főzött meg halas zöldségeket, én paprikáskrumplit vittem, Sonya kenyeret és banános-karamelles sütit sütött. Visszakaptam a novemberben kölcsönadott ruháimat (: 

Pár napja jelentkeztem egy álomállásra, amire még nem válaszoltak, hajaj. 

Itt is tavasz van ám, csak nem sokat élvezek belőle a szabadban... Holnap is kilenctől ötig a suliban leszek (szombaton!), mert nyílt napot tartunk. Hetek óta lázban van az iskola, minden tantárgyból készülnek, megy a dekoráció, takarítás, újrafestették az udvaron a betont, tényleg csak erről szólt ez a hét. Én mondjuk szívesebben ugranék el a tengerpartra így az utolsó hétvégémen, de mivel még mindig nem elérhető kocsi nélkül, egyelőre nem sok esélyt látok rá. 

Egy hét múlva már a vonaton ülök. 

Sajnos tévedtem, a gyilkos nem szélsőjobboldali, hanem "algériai származású", noha Franciaországban született. Szerencsére megnyugodhat így minden rasszista, továbbra is lehet utálni az összes bevándorlót. Ahogy Zsuzsi is írta, ha egy fehér francia lett volna, akkor csak egy őrült lenne, így viszont muszlim terrorista, amit ki lehet vetíteni az összes muszlimra. Juhé. 

A héten alig kell dolgoznom, ami most nem is baj, mert szakdoga. Viszont tegnap volt Toulouse-ban egy merénylet egy zsidó iskolánál, három gyerek és egy tanár halt meg, ezért ma egész Franciaországban egy perc néma csöndet rendeltek el központilag az iskolákban. Igazán megrázta az országot. Pont bent voltam órán, rengeteg kérdése volt a gyerekeknek. 

Még nem tudják biztosan az indítékot, de összefügg két másik gyilkossággal, ahol összesen három színesbőrű katonát öltek meg az elmúlt pár napban. A legvalószínűbb tehát valami szélsőjobboldali fanatikus, a norvég sztorihoz hasonló. Most akkor minden fehér embertől elkezdünk félni? 

Hétvége és Lyon nagyon jó volt, előtte-utána egy kis Párizzsal, képek épp töltődnek.

Lyonban a legnagyobb boldogság akkor támadt ránk, mikor megtaláltuk a legeslegjobb éttermet, a Notre Maisont. Tényleg olyan, mintha a tulaj házaspár házába csöppennél bele, a wc-ben például családi fotókat lehet nézegetni, az asztalok között jön-megy a macska, a kiszolgálás pedig igen nagyszerű és barátságos - ezért jó, ha nem alkalmazottak vannak kontaktusban a kuncsaftokkal. Gábor előételnek például egy patét rendelt (fejhúsból), mire kihoztak egy egész tömböt, és otthagyták félórára, amíg valaki más nem kérte ugyanezt. Te vágsz magadnak, és vághatsz még, ha nem elég. Üdvözlőfalat meg töpörtyű volt. Az egyik főétel teljesen levett a lábamról: mézes marhapofa - puha, édes, csodás. 

A bejáratra ki van írva, hogy sietős embereket nem látnak szívesen, a menü alján pedig hogy a salátát meghagyják a nyulaknak. Hát, ez Lyon és egy igazi bouchon. 

Ez most nem szorosan Coutances-hoz kapcsolódik, de megint megállapítottam, hogy mennyi fantasztikus embert ismertem már meg a tanítás során. 

Ma például kaptam egy fényképet egy volt tanítányomtól - aki terhesen járt hozzám, és mellesleg művészien rúdtáncol - , ahogy a rúdon fejjel lefelé lógva eteti a kisfiát, és persze ott van a hatalmas mosoly az arcán, mint mindig. Nagyon bírtam ezt a csajszit, remélem, jár még majd hozzám (: 

Aztán itt van Merci, a világ egyik legjobb hastáncosa, aki annyira elfoglalt a világkörüli turnézással, hogy valószínűleg már sosem fog járni hozzám, pedig mindig tervezgeti, tegnap jelent meg ez az interjú vele. Ő az a lény, aki úgy tud iszonyú pozitív lenni, hogy szerintem tényleg nem létezik olyan ember a földön, aki nem imádja első perctől fogva. És ő az, aki úgy jött ki a nyelvvizsgájáról, hogy ezt aztán nagyon elcseszte, aztán ha jól emlékszem, 98%-os eredménye lett. 

És ez csak a mai termés, de mindenkire olyan jó szívvel gondolok vissza, még a nehéz esetekre is... 

Nagyon meghatározó, hogy milyen volt a suliban az utolsó órád. Múlt héten például egyik nap minden osztály kiborított, aztán az utolsó tök jó volt, és mosolyogva jöttem haza. Ma pont fordítva, és teljesen lefáradtam, meg elment tőlük a kedvem. Továbbra sem bírok fegyelmezni úgy, hogy fél percnél tovább tartson a hatása. Akkor jönnek az egymásra mutogatások, a diákok javasolják, hogy kit küldjek az igazgatóhoz, kinek írjak az ellenőrzőjébe, meg írjam fel a hangoskodók nevét a táblára... Sajnos ott akad el a dolog, hogy tök ciki, de még mindig nem tudom a felének a nevét. Így aztán gyakran megesik az is, hogy egy dumáló párosnak mindig csak az egyik felét baszogatom, pedig csak azért, mert a másiknak nem tudom a nevét. De biztos úgy érzik, hogy pikkelek rájuk. 

Az az igazság, hogy senkit nem akarok az igazgatóhoz küldeni, már csak azért sem, mert általában nehéz lenne választani közülük, meg azért sem, mert az egyfajta kudarc, tessék, nem bírok velük. A tanárok mindig felajánlják, hogy ha nem bírok velük, adjam fel a helyettesítést. Na nem. 

És senkinek nem akarok az ellenőrzőjébe írni, mert nem tudok rendesen franciául, meg mert nem érzem magam felhatalmazva rá. 

A nevek a táblára meg már meg lett magyarázva, és amúgy sem hiszem, hogy hatásos lenne. És nem szeretek kiválasztani párat, mert hol húzom meg a határt? És az, aki esetleg csendben ül a sarokban, sokszor sokkal kevésbé van jelen az órán, mint a hangoskodók. Szóval nem tartom igazságosnak. Meg nem is akarok szótlan zombisereget, de van az a szint, ami már akadályozza a munkát. Főleg a fiatalabb korosztály egyszerűen képtelen befogni a száját, mindenki egyszerre pusmog vagy épp kiabál. De komolyan képtelenek leállni. Más a helyzet persze Annie-val, neki van tekintélye. 

Szóval nehéz, na. És jövő héten meg talán Délphine-t helyettesítem végig. 

 Beteg lettem. Nem is az a baj, hogy pont ma negyed százada születtem, hanem hogy végre tegnap elkezdtem írni a szakdogát, de most épp egy fájdalmas gombolyag van az agyam helyén, meg az egész testemben. Rég szenvedtem így munka közben. 

Most megyek és kialszom. Köszi mindenkinek a köszöntéseket. 

Délután sétáltam egyet az erdőben, sütött a nap, a rét tele van gólyahírrel, nagyon szép volt. Idén először kabát nélkül!

Egész este azt hallgatom, hogy Bastien hisztizik, mert nem kap Play Station 3-at. Kb 300 euró. És van itthon PS2, Wii és Xbox. 

Este meg jött az e-mail, Kornél. 36 évesen meghalt. Összeesett az irodájában, és ennyi. Túl sok tekes és túl sok fiatal ismerősöm megy el, nem hiszem, hogy ennek így kellene tovább folytatódnia. Olyan váratlanul jön mind, hogy tényleg ki kell használni minden pillanatot, és nem fecsérelni az életet hülyeségekre. Nem dolgozni olyat, amit nem szeretünk, és nem dolgozni túl sokat. Nem halogatni a jó dolgokat. Nem veszekedni. Nem haragudni. 

És ez nem csak üres klisé, nekem mindig eszembe jut, ha durcás vagyok, még ha nem is segít rögtön. 

Továbbra is a magyar klubot élvezem a legjobban, mert ott aztán tényleg én vagyok a főnök. 

Ma például megtanítottam nekik a számokat 1-től 10-ig, aztán József Attiláztunk. Elmondtam nekik az Altatót magyarul, elmesélték, milyennek tűnt nekik, aztán elolvastuk franciául. Mindenki kiválasztotta a kedvenc sorát. Elmeséltem azt is, hogy az én sulimba járt, és beszélgettünk arról, hogy miért halt meg 32 évesen, és miért depressziósak a költők. 

Aztán megnéztük a Hugh Jackmanes Lipton ice tea reklámot, mégis csak youtube-generáció.

De vacsira resztelt májat csináltam krumplipürével, kinek mi a komfortfúd, ugye. 

Nem éri meg betegnek lenni: a hólyaghurutom 110 eurónál (32 ezer forintnál, így sokkal jobban hangzik) tart, de most már legalább van gyógyszer a kezemben. Jövő héten kéne még egy labort csináltatni, hogy lássuk, hogy elmúlt-e... Na, ez az, amit nem fogok megcsináltatni (újabb 22 euróért, 6500 forintért), ha úgy érzem, hogy elmúlt. 

Február 14. óta kb 547 eurót (160 ezer forintot) költöttem a kis egészségemre, és nagyon remélem, hogy ennek egy részét visszaadja a biztosítás. Ebben a műtét még csak benne sincs. 

Úgy röpködnek a huszon eurók, hogy észre se veszed, és nem is hangzik olyan soknak, amíg át nem számolod forintra. 

Ráadásul annyi kört kellett lefutnom, mire a gyógszerig eljutottam, hogy bevallom, délután még el is pityeredtem, annyira elegem volt. 

A vonaton találkoztam egy tanítvánnyal, aki apukánál töltötte a hétvégét Rennes-ben, és egyedül vonatozott haza. 

Beszélgettünk. Mondta, hogy nagyon örül mindenki, hogy én helyettesítem a héten Annie-t, hogy nagyon szomorúak, hogy a hónap végén elmegyek, és megkért, hogy csinálhasson rólam egy fényképet. Aztán egy közöset. 

Őrületes cukiság. 

Képek itt. 

Röviden próbálom összefoglalni. Pénteken telekocsival mentem Nantes-ba, ahol egy nagyon menő egyesületnél találkoztam Mátéval és Zsuzsival, aki már előző nap megjött Párizsból. Az ADDA névre hallgat ez a társaság, és nagyon izgi dolgokat csinálnak, például bio zöldséget, gyümölcsöt, egyéb alapanyagokat árulnak, hetente kétszer elő lehet fizetni általuk összeállított kosárra 10 euróért - ilyet csináltunk mi most velük, én a répákat mértem, rengeteg gyönyörű dolog kerül egy ilyen kosárba, és 10 euró semmi érte. Szerveznek mindenféle workshopot, és még olyanra is jut energiájuk, hogy kilátogassanak a nagybani piacra, és elhozzák a kidobásra ítélt, de még jó árut. Most volt vagy 50 kiló teljesen jó banán, több láda narancs, csicsóka, gyönyörű virágok, fűszernövények - és mindent, amit ők ingyen szereztek, ingyen is lehet elvinni. A maradékot meg feldolgozzák lekvárnak, savanyúságnak, ezt pénzért árulják, és a bevétel az egyesület fenntartását szolgálja. Vettem is két üveg lekvárt. Nagyon jól éreztem itt magam, minden a Vlierhofra emlékeztetett (a biofarm, ahol két nyáron is önkénteskedtem) - az illatok, a színek, a fények, az emberek, a hangulat, minden. 

Ezután egy elég jó palacsintázóban vacsiztunk, majd egy kultúrházfélében kötöttünk ki, ahol Máté lakótársának első koncertje volt. Előttük még befutottunk egy nagyon mókás zenekarra, korosodó bőrdzsekis csávók 10 ember előtt földön fetrengve gitároznak nagy átéléssal - a zene egyébként hallgatható volt. A második koncert viszont kifejezetten jó. 

Este már csak egy kis üldögélés a konyhában Mátééknál. 

Szombaton Rezében kezdtünk Nantes mellett a La Maison Radieuse-ben, amit Le Corbusier tervezett. Őrült érdekes volt, egyszerre nyomasztó és lelkesítő. Sajnos ezek a hatalmas betonépületek eleve hátránnyal indulnak, ha nyomasztásról van szó, de ráadásul a szűk terek, alacsony belmagasság, sötét folyosók, és a nagyon kitalált utópikus egyenélet mind azt erősítik, hogy nem szívesen élnék ott. Aztán viszont ott vannak a pozitív dolgok: a közösségiség, a színek, az, hogy '55-ben ez mennyire modern és kényelmes volt, hogy az akkori lakáshelyzetben milyen jó megoldásnak tűnt, hogy nem is kell nekünk akkora alapterület az élettérhez, ha cserébe egy park veszi körül a házat... A lakások kétszintesek, és úgy vannak kialakítva, hogy a lehető legtöbb fény jusson be egész nap. A tetőn egy iskola is működik első és második osztállyal, és futópálya is van körben - mondjuk ki akar a tetőn futni a szélben a betonon, ha odalent van egy egész park? Az épületben most kb 800-an laknak, de a duplájára lett tervezve, úgyhogy működött itt még posta is, és a mai napig van egy könyvtár az egyik lakásban. 

Ezután elindultunk Guérande felé, ahol még elcsíptük a piac végét, a zsákmányból pedig pikniket csaptunk egy sarokban. Nem időztünk sokat a városban, kicsit tipikus, de nagyon helyes középkori város kőfallal meg kis utcácskákkal. Irány Le Pouligen, ahol Clothilde már várt minket, nála couchsurfingeltünk. Le Pouligen tengerparti város, nyáron tele turistával, ilyenkor viszont nagy a nyugi. Sétáltunk úgy 10 km-t, nagy részét a parton, napsütésben, sziklák, tenger, csodaszép. Autóval még elnéztünk a szomszéd település partjára, hátha látjuk a naplementét, de inkább csak sejtettük. A forrócsoki azért kárpótolt minket. Este meg kábé három órán keresztül vacsoráztunk hatalmas rákokat - most már ezekhez is hozzá tudok nyúlni, és tudom, hogy kell megenni (: 

Ma még autós nézelődés a parton röviden, hatalmas szél és breton eső. Nantes-ba visszaérve volt még félórám a vonatig, benéztem a kastélyba egy kiállításra a Nantes-i dolgozó nők történetéről. Aztán majdnem 4 óra vonat, és immár itthon. 

Tegnap végre rávettem magam, hogy megírjam a szakdoga vázlatát, és pozitív választ kaptam rá, úgyhogy ha lassan is, de előre haladok. Zsong a fejem a sok olvasástól. 

Hétvégén Nantes és Guérande Mátéval és Zsuzsival, nagyon várom már, szükségem van egy kis cukiságra. 

Bastien szülinapja 12-én lesz, az enyém meg 9-én, úgyhogy Sophie azt mondta, 11-én vasárnap majd együtt megünnepelhetjük ("együtt fújjuk el a gyertyát"), és hívhatok másokat is, ez egy hirtelen és meglepő fordulat, kedves tőle. 

Holnap kiveszik a varratokat, közben lett egy kis hólyaghurutom, de azért alapvetően jól vagyok. 

Ma reggel hazament Gábor (kis izgalom ebbe is került, mert 3 órát késett a vonata, de még taxival épp elérte a gépét Párizsban), és én újra itt egyedül, de azért nagyon jó, hogy az első hetemen velem volt. 

Tegnap elutaztunk még Bayeux-be, hogy jusson egy kis kirándulás azért mégis. Nagyon cuki városka, pont egy délutánra való, és kicsit sajnáltuk, hogy nem késtük le az első vonatot, mert pont másfél órával kevesebb is elég lett volna, de maradni akartunk még este egy jobb vacsira. A kinézett étterem tele volt, de így is egy nagyon jó, bár sokkal hagyományosabb helyen ettünk, később még talán lesznek képek is. Megnéztük a híres faliszőnyeget, a katedrálist, meg mászkáltunk a kis utcákon, van egy igazán helyes kis folyójuk is. 

Kiakaszt az itteni közlekedés, autó nélkül meg se lehet moccanni, teljesen buta menetrendek vannak és még drága is. Pénteken például el kéne jutnom időben Nantes-ba, de nem túl kecsegtetőek a lehetőségek. Mindegy, valahogy meg lesz oldva, max nem a legideálisabb módon, de eljutok. 

A héten még nem sokat fogok dolgozni, a következőn viszont annál többet, mert Annie Angliában lesz cserediákokkal, és úgy néz ki, én fogom helyettesíteni az összes óráját. Az nagyon sok óra, készülök a totál lefáradásra.