Feltöltöttem néhány új képet, többek között meg lehet csodálni, hol töltöttem öt napot a múlt héten anélkül, hogy egyszer is kitettem volna a lábam a szobából, mi volt az első normális ételem a műtét után, hogyan is néz ki a coutances-i piac és milyen csodálatos vacsoránk volt ma. Ezt inkább ide is beteszem, annyira zseniális: 

Cidre-ben főtt kagyló sütőben sült krumplival

Mindent ma vettünk hozzá a piacon, életünkben először főztünk kagylót, de nagyon jól sikerült. Cidre-ben főztük, majd a főzőlevet besűrítettük creme fraiche-sel, mellé sütőben sült biokrumpli, meg kell jegyezni, hogy a fajta neve Charlotte, mert iszonyú jó íze és állaga is volt. Előételnek még 2-2 Szt. Jakab kagylót is megpirítottunk vajon, nyamm. 

Amúgy nagyon jó gyerekek vagyunk, egész nap az étkezőben ülünk és dolgozunk. Én olvasok a szakdogámhoz, Gábor dolgozik. Közben fázik szegény. Naponta egyszer jön a nővérke, szurit ad, néha vért vesz, néha tapaszt cserél. És igyekszünk nagyon jókat kajálni, eddig ez a mai vacsi nyer. 

Anniéknál aludtam. Kedd hajnal négy körül hasfájásra ébredtem. Nem múlt el, sőt. 7 körül hallottam, hogy Anniék felkeltek, kimásztam az ágyból, szóltam, hogy elég szar a helyzet, majd hánytam egy kis zöldet. Orvost 8-kor lehet felhívni, 10-kor fogad minket. Még néhányszor hányok. Orvos beutal a klinikára. Fájdalomcsillapító infúzióban, megváltás. Ultrahang, röntgen, délben műtenek. Azt mondják, hatalmas volt, nagyon gyulladt, megmutatják fényképen is.

Csütörtökön már kaptam egy kis üres levest, de nem sok köszönet van benne, harmadjára már a szagát sem bírom. Pénteken már felkelhetek az ágyból és elmehetek a vécéig, kiveszik az infúziót, már kapok joghurtot, almapürét és krémlevest. Egész biztosan volt benne lencse, ami a péntek éjjelemet még eléggé megkeseríti. Rengeteg eszük van. Ma kiveszik a csövet a hasamból, már egész egyenesen tudok járni, szilárd kaját kapok (életem legjobb reggelije volt a mai vajas bagett), megjön Gábor, boldogság. Immár "itthon". Még egy hétig naponta jön egy ápoló szurit adni meg kötést cserélni. Két hétig nincs meló. Persze jellemző módon amúgy is épp két hét vakáció van, amit leginkább egy csomó utazással akartunk tölteni, de hát ez most elmarad. Mint ahogy a tavaszi félmaraton is, mert három hónapig nem futhatok. Ez a legbénább az egészben.

A kórház egyébként nagyon szimpi volt, szép, modern és egyáltalán nem nyomasztó. Kétfős terem, külön mosdó. Szinte mindegyik ápoló borzasztóan kedves, az orvost nem sokat látom, de ő is nagyon rendes. Egy tanítványom (kongói) apukája mindennap benéz, szerdán többször is, hogy ne legyek egyedül. Annie (koordinátor) naponta kétszer látogat. Sophie (akinél lakok) is jön naponta, bár nem sokat tudunk kezdeni egymással. 

Hát ennyi. 

Ma délután fogott Annie, és elvitt Cherbourgba, mert még ott nem voltam. Mondjuk hatalmas dologról nem maradtam le, és kicsit hülyén is éreztem magam, hogy ennyit autóztunk miattam, de azért jó, hogy már ez a város is megvolt. 

Holnap én főzöm az ebédet, hortobágyi palacsintát és Gundel palacsintát - igyekeztem kevésbé sokkoló kajákat találni, és hát a palacsinta az nyerő náluk. Annie nagyon jól főz, de elég egyhangúan, és nem is túl nyitottak új ízekre - ebben is konzik, mint mindenben. Eléjük tennék egy mákos gubát vagy egy túrógombócot... Meséltem ilyenekről Annie-nak, és láttam rajta, hogy teljesen kétségbe van esve, hogy esetleg grízes tésztát kap vagy káposztásat... (: Vagy egy jó kis resztelt májat, mmm. 

 Feltettem néhány új képet, köztük Paulról, az égedelem, akiről már meséltem. 

Annie-éknál vagyok egész hétvégén, lelkifurdalása lett, hogy elhanyagolt (:

Ma meg a tesójánál ebédeltünk, Cherbourg közelében laknak egy farmon, láttam 100 tehenet. 

Ma végre eljutottam a coutances-i piacra. Heti egyszer van, és nekem mindig óráim vannak ilyenkor, úgyhogy eddig még kimaradt. De ma támadt egy lyukasórám. 

Képek nem lettek, egyrészt nem volt nálam a gép, mert ez ilyen spontán alakult, másrészt elég hülyének néztek már így is, hogy nem nénike voltam, mintha a vásárhelyi piacon akarnék fényképezni, itt nincsenek hozzászokva a turistákhoz. 

Egyébként nem is volt egy hasraesős élmény. A főtéren már láttam máskor is az odatelepülő 4-5 kajás standot: palacsinta, pizza, vietnámi, kolbász. Meg egy másik kis téren van a halas épület, egy kör alakú rondaság, de még soha nem láttam nyitva. No, itt ma két és fél pulton volt ez-az, de nem vettem semmit, mert Bastien nem rajong a halért, és hát többnyire kettőnkre főzök. Majd jövő héten. 

Viszont volt egy harmadik helyszín is (igen, szanaszét van szórva a piac, az utcákon is random standok itt-ott), amire eddig azt hittem, hogy valami sportcsarnokféle, de nem, ez egy fedett piac. Legalábbis egy nagy, kicsit sötét fedett hodály, amit csütörtökönként piacra használnak, másra meg még nem láttam. Ez alapján talán ki lehet találni, hogy nem a legszebb piac a világon, kicsit Ukrajnában éreztem magam, csak ott nagyobb az élet és a választék. Volt pár zöldséges, egy biozöldséges (itt vettem néhány dolgot, olcsóbb, mint a nem bio a Carrefour-ban...), egy pék, egy nyusziárus néni, néhány húsos gyér kínálattal (mondjuk már későn is mentem, 10-kor) és három sajtos. Ebből kettő elég átlagos bolti kínálattal, a harmadik meg átesett a ló túlsó oldalára, mert annyira kézműves volt, hogy azt hittem, lemásznak a sajtok az asztalról. De tényleg, olyan csúnya szürke penész volt rajtuk, hogy nem mertem venni, ennyit rólam (: Azért egy kulturáltabb darabot beszereztem, szürke penész nélkül. A sajtmániám odáig kezd fajulni, hogy nem veszek olyan sajtot, aminek nincs neve, mert akkor nem tudok róla olvasni és írni. Ismét ennyit rólam. 

Kaptam Bastien apukájától krémet a térdemre, egy hete van hatni, szurkoljatok. Holnap Caen a sulival. Az estéimet pedig a szakdogámhoz való cikkekkel töltöm. 

Mikor hétkor beállít Sophie, hogy elmegy, későn jön, én meg 8-kor találkoztam volna Nadiával egy sörre és egy mozira, és nincs meg a telószáma, és már nem nézi addig az e-mailjét, és az év egyik leghidegebb napja van (real feel: -12 az accu szerint), és vajon meddig fog ott állni a főtéren a hidegben? Pedig már kértem a számát, meg én meg is írtam neki az enyémet... 

Mit csináltak régen az emberek mobil nélkül? Soha nem késtek? Soha nem jött közbe semmi?

Ma ismét az angolokkal kirándultunk, egy Cherbourg közelében lévő planetáriumba, majd a Cherbourg-i Cité de la Merbe. Ez utóbbiban akváriumok, búvárkodás-történeti kiállítás és nagyon sok tengeralattjáró van. Köztük egy elég méretes atomtengeralattjáró is, amibe be lehetett menni. Sajnos az egyórás városnézést másfélórás plázázás váltotta ki a semmi közepén (én azért az Auchanban el tudtam tölteni az időt, a bioválaszték például nagyon szép, és a sajtok fölött is eltöltöttem egy félórát szerintem), úgyhogy Cherbourg-t még nem láttam.

Kétszer ment fel bennem a pumpa a nap folyamán: egyszer ebédidőben, amikor végig kellett néznem, mennyi kaját dobnak ki az angol gyerekek, amit a francia szülők csomagoltak nekik. Egész szendvicseket, kibontatlan csipszeket (!), félig megivott üdítőket, gyümölcsöt, bármit. Ilyenkor tényleg a szívem szakad meg, főleg miután hazaérve pont ez a cikk jött szembe. Utaltam is nekik egy kis pénzt. Én valahol azért azt hittem, hogy a nyugati társadalomban a meki elvesztette már a varázsát, de ezek odáig vannak érte. És a hétvégén mit csináltatok? Tízen átjöttek hozzánk és mekit ettünk. Franciaországban. Szó szerint sikítozni kezdenek, ha meglátnak egy McDonalds'-t. Ilyenkor mindig attól tartok, hogy az én gyerekem is ilyen hülye lesz. 

Másodjára mikor kijöttünk a tengeralattjáróból, és azt hallottam, hogy milyen unalmas volt. Szerintem tök izgi volt, és nem is tudtam rendesen körülnézni, mert a kölkök csak végigrohantak az egészen, pedig még audioguide-unk is volt. 

Nem tudom, ha tanítanék, kiket tanítanék szívesen. Egyrészt nehezen viselem a butaságot meg az agressziót, másrészt viszont nincs kedvem elkényeztetett zsúrok fenekét nyalni. Nincs jó megoldás. 

Több kép indán. 

A napba még beletartozik, hogy a kocsiban végig koreai popzenét hallgattunk, mert Sonia koreaiul tanul. Nem, ez így nem igaz, azért tanul koreaiul, mert imádja a koreai popzenét. És ez nem vicc. 

Ezt a számot sikerült megtalálnom az oops, stop it hívószavak segítségével: 

Amúgy meg elkezdtem gondolkodni azon, milyen nyelvet tanuljak legközelebb. 

Ma Soniával lógtam, aki Max húga (és nem Sonyával, aki az ausztrál). Átautóztunk Granville-be, ahol a barátnője az akváriumban dolgozik, úgyhogy ingyen körbemehettünk, és még egy 450 kg-os oroszlánfókával is puszilkodhattunk. Tényleg megpuszilt ám!

Kicsit még megnéztük a tengert, aztán haza Coutances. Bicikliztem egy kört a legkisebb Pascale-gyerekkel, Antoine-nal, majd dolgozatokat javítottam Pascale-lal (: 
Közben megjött Sonia egy barátnőjével, Justine-nel, úgyhogy játszottunk földgömbbel (nagyon jó játék, van ilyen otthon?), meg Michael Jacksonos táncolós wii-t. Igen, tudom, ne is mondd, de vicces volt valójában. 

Vacsira pizza (egyszer hívnak meg más házba vacsizni, és ott is pizza van, beszarás), utána bowling és biliárd, meg minimális hószállingózás. 

Hát így telt a szombat. 

Meg kell mondjam őszintén, van bennem valami szomorúság azon túl is, hogy most teljesen bizonytalan lett Gábor februári és márciusi látogatása is. Miért akkor megy csődbe a Malév vajon, amikor már elkezdünk rendszeresen repkedni vele? 

Ha most kiderülne hamar, hogy elviszi-e az Air France az általa üzemeltetett járatokra Malévnál jegyet váltott utasait, akkor még megmenekülne a világ, mert egyelőre nem sokkal drágább az Air France-nál új jegyet venni, pláne ha visszafizetik a malévos árát. Önzőség, de persze hogy ez érdekel a legjobban az egész sztoriból. 

A hugi ma szivárványt hányna könnyezne, ha itt lehetne, Franciaország a palacsinta napját ünnepli, ami igazából valami olyan jelentéktelen keresztény ünnep, hogy még wikipedia szócikk sincs róla magyarul, franciául Chandeleur, angolul pedig a találó Presentation of Jesus at the Temple nevet viseli. Kanadában egyébként a mormota-nap cserélte le ezt a remek kis ünnepet, ami egybecseng a mi medvés-árnyékos február másodikánkkal, a vallásos összefüggést most nincs kedvem kideríteni. Még szerencse, hogy a medvék és a mormoták is követik a naptárat. 

A vallásos vetületről még senkitől sem hallottam egyébként, mindenkit csak a palacsinta érdekel, de az nagyon. A suliban a gyerekeknek 50 centért árulták szünetben a nutellás palikat. Szerencsére Pascale-éknál tegnap ünnepelték, mert ma nem értek rá, én meg pont ott voltam, meg is ettem egy-kettőt ötöt-hatot, nagyon jó volt, könnyű, vékony. Itthon azonban hozzám hasonlóan nem tudnak palacsintatésztát csinálni, vastag, zsíros, fojtó és sótlan. Nem is esett jól. Ez a ház továbbra sem a konyhaművészete miatt vonul be az emlékezetbe. 

Amúgy is azt tapasztaltam, hogy a világon kétféle ember van: aki szerint a palacsintasütés a világ legegyszerűbb dolga, és aki nem tud jó palacsintát sütni. Én, a háziak és az a bizonyos párizsi palacsintázó is az utóbbi kategóriába tartozunk, pedig azt gondolná az ember, hogy egy párizsi palacsintázóban már igazán megtanulhatták volna kikeverni azt a tésztát. 

A szokás részét képezi, hogy egy frank-érmét kell szorítani a palacsintasütő nyelével együtt fordítás (dobálás) közben, és akkor egész évben szerencsénk lesz. Én persze inkább bevállalom a kockázatot. 

Update: Médeának köszönhetően már azt is tudom, hogy magyarul ez a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, és balázsolni szokás, ami szerintem sokkal viccesebben hangzik, mint ami valójában. Azért örülök, hogy református iskolába jártam, és nem katolikusba, ha már egyháziba sikerült, bár így szemmel látható ismereti hiányosságaim vannak. 

Noha itt a hideg azt jelenti, hogy néha már nappal is mínuszba megyünk, azért így hirtelen ez is sokk most nekünk, és persze pont az év leghidegebb napjaiban kaptam meg a Nike-tól rendelt karácsonyi ajándékaimat, és papírkutya vagyok kimenni. A négy dolgot két nap három dobozban kaptam meg, a cipőt ugyanakkorában, mint a két centis Nike+ szenzort, nagyon hatékonyan csomagolnak. 

Szombat éjjel még talán a hó is esni fog! Nektek ez valószínűleg nem akkora öröm otthon. 

Kedden Mount Saint Michelen és Dinanban kirándultunk angol cserediákokkal, tök jó volt, főleg Dinan, mert arról semmit sem tudtam, így teljesen pozitív meglepetés lehetett. MSM hozta a várt szintet, de már annyit hallottam róla áradozni, hogy nem volt meglepetés. Képek jobbra avagy indafotón. 

Holnap mehetnék Párizsba az angolokkal, de a következő okok miatt nem fogok: 

• 4:30-kor van indulás.
• Kb 8 órát kell utazni ahhoz, hogy egy napot aztán eltöltsön az ember Párizsban. 
• Csupa turistás dolgot fognak megnézni természetesen, hatalmas rohanásban. A program: Eiffel-torony, hajókázás, buszos városnézés, Montmartre. Eiffel-torony -8 fokban amúgy is móka lehet. 
• Iszonyú hideg lesz. 
• Szükség van rám itthon a magyar klubban (: 

 Itt. 

Mount Saint Michel, Dinan, sajtok. 

Megpróbáltam saját kezembe venni a magányosság problémát, és írtam az egyik viszonylag jófejnek tűnő tanárnak, hogy hadd szociáljak már vele. Erre rámszabadítja a tengerészgyalogos (?) fiát:

My name is max. I'm pascale son. She told me you bored..

Ó, this is going to be so much fun.

Majd még az is kiderült, hogy Pascale-nak fingja sincs, melyik országból származom ("somewhere north"), úgyhogy mindenki csak megjátsza, hogy jófej, már aki legalább erőlködik, hogy annak tűnjön, a picsába már. Nem érdekes, hogy itt vagyok négy hónapja, hogy tele van plakátolva a suli a Club Hongrie-val, ehh.

Általában hétkor van vacsi, néha később, néha nincs. De én sosem vagyok értesítve, hogy épp melyik érvényes az adott napra. 

Szóval megint 8 óra van, és én csak várok, és nem akarok lemenni, mert amúgy nincs semmi dolgom lent, és ha főznek, akkor az tök hülyén veszi ki magát, hogy lementem megnézni... Ilyenkor szoktam egy kamu pohár vizet inni, amit egyébként fönt is meg tudok tenni.

Csak akkor lehetek biztos az ételben, ha én csinálom. Éhes vagyok. 

Van egy durván rettegett gyerek, aki ma bejött a magyar klubra, pedig nem jár. Hiába mondtam neki, hogy öcsi, ez egy hosszútávú projekt, ha egy alkalomra jössz, annak semmi értelme, nem lehetett kidobni. Persze bárki mást nem is akartam volna kidobni, de ő teljesen kezelhetetlen. Olyan, mint egy magas fordulaton pörgő, rosszindulatú értelmi fogyatékos, tényleg elviselhetetlen, és tönkretesz minden órát. Egyszerűen nem tudom visszafogni magam a közelében, nem tudom eljátszani, hogy nem utálom. Próbáltam nekik magyar zenéket mutogatni, erre ez a jómadár: neki nem tetszik. Oké, semmi baj, ízlések és pofonok. Erre ő: tegyünk be David Guettát. LMFAO-t. Black Eyed Peas-t. Hallgass David Guettát otthon, édes fiam, ez a kikúrt magyar klub, és senki se kérte, hogy gyere. 

A legszebb, hogy a végén odajön, hogy köszöni, hogy megengedtem, hogy maradjon. Én nem engedtem meg, csak erőszakkal mégse dobhattam ki. 

Mondjuk ma kaptam egy levélkét az egyik sráctól, amiben bocsánatot kért a tegnapi viselkedéséért, és megígérte, hogy igyekezni fog. Ő is szétoffolta az angolórát, bár ő még a szimpibb fajta, csak hiperaktív, na. Megemlítettem a tanárának, erre az hazaírt a szülőknek. Sajnáltam szegényt, nagyon szomorúan tudott nézni utána... Azért ma spanyolon nem volt sokkal jobb.

Az először említetten kívül néhány másik lurkóval szemben is elfogott néha ma egy-egy gyűlölethullám, pedig nem tehetnek róla, hogy butácskák, de egyszerűen nem bírom elviselni, ha valaki nagyon sötét. Édes drága gyermekem, fogd már fel, hogy ha 53x42 pixeles képet töltesz le, az nem fog túl jól mutatni a plakáton. És hogy nem az az egyetlen módja a magyar kulinária felfedezésének, ha beírod, hogy la cuisine hongroise. És csapkod, hogy nem talál semmit. Megmutatom neki, hogy nézd, wikipedia, itt egy csomó étel neve, innen keress rá egyesével a dolgokra, nem képes rá. És 45 perc alatt kábé semmit sem haladnak. De kiabálni remekül tudnak. Sajnos az már tuti, hogy nagyon hátrányos helyzetű gyerekek közé nem vagyok való, bár lehet, hogy egészen más lenne, ha magyarul beszélhetnék velük... Ezek ráadásul nem hátrányos helyzetűek, ők számítanak okosnak a városban. Ennek fényében elitgimi alá nem adhatok, ha egyszer tanítani fogok (:

Na, hát ennyit rólam, mintapedagógus vagyok, basszus.

Egy hét napsütés után újra esik egész nap. 

Everything is back to normal Normandy.

Holnap meg megyek haza!

Avagy a királyok sütije. Elvileg vízkeresztkor hagyomány, mint Spanyolországban, gyakorlatilag azonban egész januárban ilyet kell enni, sőt, én ettem pl 5-én és 7-én is, de 6-án nem. Már vagy tízszer volt hozzá szerencsém, és hát jó, jó, de meg lehet unni. 

Általában mandulakrémes vagy almás, és egy kis porcelánfigura van elrejtve benne valahol, aki megtalálja, annak egész évben szerencséje lesz vagy ilyesmi. A figurát fève-nek, azaz babnak hívják, és bármit ábrázolhat, minden családnak van saját kis gyűjteménye belőle, úgyhogy nem lehet ám újra felhasználni ugyanazt minden évben... Akkora dolog, hogy a babok gyűjtésének külön neve és wikipedia oldala is van: favophilie. És persze üzletnek sem rossz, a boltok ugyanis tele vannak ilyenkor különféle kollekciókkal, van például tintines meg mindenféle más mesefigurás. Az egyik legjobb, amit ettem, pont egy ilyen kommerciális süti volt, valami béna egér volt benne, de mandulakrémes-málnás töltelékben, nyam nyam. 

Kapcsolódik hozzá még egy szokás: a legfitalabbnak az asztal alá kell bújnia, és ő mondja meg, hogy kihez kerül a következő szelet. 

A legnagyobb problémám vele persze az, hogy mindig félek, hogy hozzám kerül a bab (szerencsére még egyszer sem fordult elő), mert ugye utálom a hasonló kis bizbaszokat, és a gondolatától is kiráz a hideg, hogy esetleg a számban kössön ki egy ilyen. Örök trauma volt minden bolgár szilveszteren, ahol meg pénzt sütnek a sütibe asszem. Lehet, hogy menten szörnyet haltam volna. 

Ma délután ezerágra sütött a nap, bőven 10 fok fölött volt, a ház előtt nyílnak a nárciszok, a futást meg a kis erdő-mező-tó környékre helyeztem, csobogott a patak, és persze a mező tök zöld, szóval csodálatos áprilisunk volt ma. 

Nyugodjatok csak meg, nem vagyok azóta is magam alatt. Ma például már sokkal jobbak voltak az órák (nem tökéletesek, csak jobbak), és ráadásul az egyik vásott rossz kölök kifelé menet megjegyezte, hogy "ez jó volt". 

Aztán délután futottam is, és az is sokkal jobban ment. Még nem kell temetni azt a félmaratont. 

Már csak egy dolgot kéne kipipálni, a mai ezer karaktert, aztán elégedetten mennék aludni. 

Ma a délelőtti futás is elég szar volt (egy hónap lazsálás után...), aztán az óráimon is kurva rosszak voltak a gyerekek, főleg az egyiken, ahol a teljes 28 főnek én tartottam egyedül a spanyolt, úgyhogy mire hazajöttem, olyan vidám voltam, hogy bármin el tudtam volna magam bőgni, de szerencsére pont új része jött le a Grace klinikának, úgyhogy teljes volt a siker. 

Fáradt vagyok mindenhogy. 

Hogy lehet 28 fős nyelvcsoportot komolyan gondolni?

Én nem szeretnék teljes csöndet meg egyenes háttal ülő gyerekeket, de ha 28-an vannak, akkor 28-féle nesz adódik össze, és amíg az ember nem olyan órát tart, hogy én beszélek ti meg írtok, addig lehetetlen zaj nélkül megoldani. Viszont így senki nem figyel. Vagy csak nem hallja. Ha nem én beszélek, hanem ők (releváns dolgot), akkor esélytelen, hogy a hárommal arrébb ülő hallja. És 28 főt nem lehet körbeültetni. Mindeközben nagyon sokan nagyon lelkesek, jelentkeznek, kiesnek a padból, én én én, de ez az egyik problémaforrás egyébként, még végig se mondtam, már kiabálnak, hogy én tudom, én én én. Akkor is, ha nem tudják. Vagy azt se tudják, mit szeretnék kérdezni. 

Egyrészt nem tekintenek teljes értékű tanárnak nyilván, másrészt viszont más tanároknál is tudnak azért iszonyú rosszak lenni, szóval nem kéne elkeserednem nagyon, de azért sikerül. Vajon magyar gyerekekkel (vagy legalább egy olyan nyelven, ahol nem tudnak hülyére venni, és pont azokkal a szavakkal tudom őket leszidni (khm), amelyekkel akarom), tanárként (és nem asszisztensként) meg tudnék birkózni mindezzel? 

Hm, nem írtam le a kirándulás második felét. De annyira kiakasztó volt, hogy talán jobb is. Majd még gondolkodom. 

Most viszont a jelenre koncentrálás. Tegnap este visszaértem. Szuper az idő, legalábbis a hőmérséklet, zöld a fű, sokkal kevésbé lehangoló, mint otthon. 

Van néhány célom kitűzve a maradék három hónapra. Például végigkóstolni 50 féle sajtot. Ma vettem négyet. Drága hobbi lesz, de ezzel készülök a jövőbeli karrieremre. 

Aztán. Futni 300 km-t. Hogy április 1-jén le tudjak futni 21-et. 

Kicsit jobban tanulgatni franciául. Mert ha úgy megyek haza, hogy még mindig nem tudok beszélgetni bármiről, akkor azt örökre meg fogom bánni. 

Közben szakdogákat írni. Nem volt túl biztató a helyzet a hétfői spanyol konzultációmon, őrült pozitívan tekintek a jövőbe. 

Január 19-23. hazalátogatok kissé.