Közbevetésként egy link egy szuper kórusról, a PS22-ről, New York 22-es számú Public Schooljának ötödikesei énekelnek mindenféle popslágert, és kezdenek szuper híresek lenni. 

Na de ha látja az ember az arcokat a videókon: pont ilyen arcokért érdemes tanítani.

Ha csak annyi haszna lesz az ittlétemnek, hogy az egyik kis 11 éves lány a buszon mellettem megszerette a Muse-t, a Cocorosie-t, Trentemollert és társait, már tettem valamit a társadalomért (: Odaadtam neki az ipodomat, és most felfedez. Előtte kérdeztem, milyen zenét szeret: mesék, filmek soundtrack-jeit, meg a Nirvanát. És most jegyzetel. Iszonyú cuki. (Tudom, mainstream a Muse, mainstream a CocoRosie, de hát az alapoknál kell kezdeni, na (: )

Épp Brüsszelből Strasbourgba tartunk, 58 gyerek, négy tanár és én. Mindenféle típust sikerült összeszedni a kísérők közé: van egy pasi, róla már írtam, rajz- és zenetanár, 100 kg törökméz, mindig mosolyog, viccelődik, és ami ritka, hogy a gyerekek szintjén. A többi nő. Van egy fiatalabb, kb főszervező, legalábbis ő pörög a legtöbb fontos dolgon, és képtelen lazítani, mindig iszonyatosan be van feszülve. Van egy idősebb, tyúkanyósabb, nem a szuperkedves, de ő vigyáz a legjobban, hogy a gyerek ne kerüljenek egy kamion kerekei alá. Aztán van a mumus, ő szörnyű. Nulla szimpatikus dologgal áldotta meg az élet, mély hang, darabos járás, ami még alapvetően nem lenne gond, de egy köcsög keresztény. Értsd: köcsög és keresztény egyszerre. Ő az, aki a reggeli buszutakat végigdumálja a mikrofont lenyelve (tehát hangos, de érteni nem lehet) Jézusról (jön a Karácsony), majd elmondatja a Miatyánkot (egyáltalán nem bizarr egy buszon 58 imádkozó gyerek), aztán egész nap üvöltözik velük és beléjük erőlteti a kaját.

Arra biztos jó ez az út, hogy meg tudom figyelni a fegyelmezést. Nekem kicsit túlzásnak tűnik, de lehet, hogy nem is lehet máshogy ennyi kicsi gyerekkel. A francia iskola nagyon autoriternek tűnik, talán a magyarnál nem rosszabb, de nem egy skandináv rendszer, na.

Sajnos elértünk oda, hogy néhány gyerek kifejezetten idegesít. Leginkább a buta de nagyszájú fajta. Itt van két üléssel arrébb például egy srác, aki már másodjára járja ezt az évfolyamot, és olyan félelmetesen sötét (a környezethez képest persze, egy gettóban csillogna), hogy sírok. Tipikusan ő találja ki a szájfingó versenyt meg ilyenek, és ha nevet, a hideg ráz. Megvan a lány megfelelője is. Nem csak buta, de valamiért mindig neki fáj valamije, és mindig őt piszkálják. Naná, tök agresszív. Az út alatt többször volt rosszul, fájt a bokája, vérzett a szája, elveszítette a pénzét, és persze ő volt az, aki képes volt leszállni fél csizmával a buszról a takonyba a benzinkúton.

De a többség azért cuki. Van néhány lány, aki látványosan rajong értem, néha kicsit sok, de azért jól esik. Jó lenne olyan embernek lenni pár gyerek életében, akire majd visszaemlékeznek később, hogy ja igen, ő egy jófej felnőtt volt, és valamit tanultam tőle. A spanyol szavakon kívül. Klisé, de mégis csak ez a legjobb dolog a tanári szakmában. Mint ahogy most Claire megtanulja tőlem, hogy a SBTRKT jó zene. Tegnap pedig, remélem, megtanulta az a három fiú, akiket egy luxushotel wc-jére kellett bevinnem pisilni, hogy mindig elmegyünk wc-re, ha van rá alkalom, és nem várunk addig, amíg már nagyon kell.

A gyerekeket csoportokra osztottuk, és meglepetésemre én is kaptam egy csoportot 12 fővel - ez főleg akkor hasznos, ha nagyon zsúfolt helyen vagyunk, mint egy karácsonyi vásár. Azért mondom, hogy meglepetésemre, mert valahogy kihagytak a dologból, és egyszer csak Brüsszel főterén megkérdezték, hogy megvan-e a csoportom. Miért, van nekem olyan? Nem szóltak, nem adtak listát, semmi. Nyilván nyelvi nehézségek vannak meg hát nem vagyok teljes jogú tanár, de néha jobb lenne jobban bevonódni. Most hiába jönnek hozzám a gyerekek, elég kevés dologban tudok vagy merek dönteni, és kevés infóval tudok szolgálni. Az előző megállóhelyen odahívtak a tanárok magukhoz, már azt hittem, valami fontosba akarnak beavatni, de csak szólni akartak, hogy felakadt hátul a szoknyám. Mondjuk én sem keresem a társaságukat, mert nem értem, mit beszélgetnek, úgyhogy legtöbbször inkább a gyerekekkel kajálok például. A tavalyi asszisztensről Annie nem volt a legjobb véleménnyel, és az ő brüsszeli útjáról azt mondták, hogy inkább volt gyerek, mint segítő - azért igyekszem minél többet tenni ez ellen.

(Annie-val egyébként kicsit hadilábon állok ilyen téren - rólam szemtől szemben mindig pozitívan nyilatkozik, de mindenki másról meg negatívan, így persze joggal hiszem azt, hogy nem arról van szó, hogy én vagyok az egyetlen ember a földkerekségen, aki megfelel neki, inkább attól félek, hogy a hátam mögött én is egy szörnyű asszisztens vagyok, mint a tavalyi.)

A gyerekek természetrajzáról egy picit. Mindenféle vackot megvesznek. Mindegy, hol vagyunk, szuvenír az kell. Brüsszeles kiskanál, eurós óriásceruza, teljesen mindegy, de venni kell valamit mindenhol. Azért el lehet képzelni, mi történik, ha 58 gyerek beszabadul egy 15 négyzetméteres ajándékboltba.

Válogatósak. Tegnap vacsoránál végignéztem, kinek milyen kívánsága van. A menü sült kolbász (fehérebb fajta), krumpli gratin és párolt borsó-répa. Nem nagyon volt olyan, aki mindháromból kért volna, és persze leggyakrabban a borsó-répa szenvedte meg. Vajon miért van ez az általános, nemzetközi járvány a gyerekek között? Ki találta ki, hogy pont a zöldségeket kell utálni? Én gyerekként is imádtam az összeset. Ettől függetlenül azt gondolom, egyáltalán nem jó megoldás a "ha nem eszed meg a levest, nem kapsz másodikat" meg az "addig nem állsz fel az asztaltól, amíg el nem fogy az összes zöldség". Lehet, hogy el fog fogyni, vagy elmaszatolja a tálcán, de hogy nem fogja jobban szeretni, sőt, talán egy életre megutálja, az is biztos. Aztán ott volt első éjjel a hányós gyerek, állítólag mert erőltette a bolognai spagettit.

Ha egy gyerek azt gondolja magáról, hogy ő már felnőtt, akkor csak emlékeztesd arra, hogy nem ette meg a kenyér héját. Nagyon sokan sírtak valamikor az út során, sőt, van egy kis törpe, akinek órán mindig hatalmas a szája, de most addig hisztizett, toporzékolt és bőgött, amíg otthon nem maradhatott. Ketten próbálták elrángatni az anyjától (szó szerint, erővel), de nem ment nekik. Elindultunk nélküle, erre három másik fiú azért sírt, mert az előbbi nem jön. 

folyt. köv.

Van egy kis szünetem, írok valami szakmaibb bejegyzést is, már csak azért is, mert a végén hasznos lesz a beszámolóhoz. 

A héten a szokásos óráimon kívül egy csomót voltam a másik helyszínen. Két iskola lett tavaly összevonva, a mienk (Guerard), ahol 8. évfolyamig vannak gyerkőcök (kb. 12 éves korig), meg egy másik (Germain), ahol asszem hetediktől egészen érettségiig. Az új iskola II. János Pálról van elnevezve (zsanpóldö), kísért engem. 

Én tehát alapból a Guerard-ban vagyok, de mivel papíron már egy iskola, ezért néha elővesznek amott is. A héten például volt hat spanyolórám, meghívtak az Európa Klubba és a suliújság szakkörébe - lesz velem interjú is, nagyon mélyenszántó.

Két évfolyammal dolgoztam spanyolon, a 9.-kel meg a 12.-kel (fiatalabbak, mint az otthoniak, a 12.-esek kb. 16 évesek). A nagyobbak jófejek voltak nagyon, a kisebbek viszont teljesen kezelhetetlenek, állítólag évek óta nem volt ilyen szar évfolyam, meg amúgy is problémás korosztály, de úgy rendesen elvették a kedvem a tanítástól. Persze nincs ugyanolyan tekintélyem, mint egy rendes tanárnak, egyszer csak becsöppenek, nem tudok franciául, nem fogok osztályozni, ezek után már csak rajtuk múlik, hogy jófejek-e. 

A magyar klubba ha nem is 31-en, de még mindig sokan járnak, ma 21-en voltak, és a szokásosnál kezelhetetlenebbek, de minden tanár panaszkodik, jön a karácsony, nem bírnak már a fenekükön ülni. A hetedikesek ráadásul jövő héten már nem is nagyon járnak suliba, mert Brüsszelbe megyünk. Én is.

Szóval a magyarosokkal múlt héten megtanultuk a kiskarácsonyt, ma gyakoroltuk, megnéztük a béna találmányos videót Magyarországról, ilyenek. Rosszak voltak, úgyhogy a Boci csoki az enyém maradt. 

Kíváncsi leszek a kirándulásra, még sosem voltam ilyen szerepben sehol, pláne nem ilyen kicsikkel, 60 darab 11 éves, mi lesz itt... És nem szeretnék szétfagyni sem, köszönöm. 

(A bejegyzést már itthon fejeztem be persze, nem este kilenckor van szünetem.)

Megvan a mai napra kitűzött adag! Na jó, eredetileg tegnapra. De flexibilisnek kell lenni. 

Mostanában kicsit keveset alszok.

Nem szeretem, ha Délphine leszarja, hogy bemegyek-e az órájára vagy sem, de azért azt se, amikor Annie úgy csinál, mintha nélkülözhetetlen lennék.

Gyakorolnom kell a gyerkőcökkel a szóbeli felelésükre, de csak az egyik osztályával tudok, mert utána őrületes szükség van rám a gimiben spanyolórán (szétszednek a tanárok...), és úgy csinál, mintha ő nem tudna gyakorolni a másik osztállyal, ("igazán szégyen lenne, ha az egyik osztályt megfosztanánk a gyakorlás lehetőségétől") mikor nem az idő-tér-kontinuum tágul ki a jelenlétemmel, csak egyszerűen kisebb csoportokban vannak, de hát könyörgöm. 

A lényeg az, hogy már majdnem megúsztam, hogy holnap 8-ra kelljen bemennem, de sajnos végül mégsem. Pedig most elkapott a flow szakdogailag, mindig csak éjjel megy, és még -4000-ben vagyok a mai célhoz képest. 

És holnap még a gimis Európa klubban is kéne egy Magyarország-szessönt tartanom, meg kijavítanom Sophie-nak egy hosszú spanyol szöveget, lefordítani egy másikat franciáról spanyolra (ez lesz a hivatalos coutances-i turisztanyag!), karácsonyra két posztert készíteni magyar és spanyol szokásokról franciául, ééés mellesleg még megírni 19 ezer karakternyi katalán szakdogát. Futni, takarítani, mosni, szociálni, hajaj. Még hogy egy csomó szabadidőm van... 

Nyafi off. Alvás on. 

Egy ideje akarok már valami szakmaibb bejegyzést írni, de a mai napra mostantól az a cél, hogy nem fekszek le, amíg 1000 karakterrel több nem lesz a szakdogám. Nem sok, de legalább valami lenne. 

Szuper cukkinis shakshukát főztem este, kettesben voltunk/vagyunk Bastiennal. Az EU-s projektjére a "más országok konyhája" témát választotta, azon belül UK-t, Olaszországot és (tadamm!) Magyarországot. 

Mivel itt nem jár a Mikulás, és a pajtásaim éppen cukibbnál cukibb ajándékokat adnak otthon egymásnak, ezért pótlom a hiányt azzal, hogy rejtettem néhány csokit Bastien cipőjébe, holnap meg mindenkinek teszek egy szaloncukrot a szekrényébe a tanáriban. 

A medencébe is bemerészkedtem ma este, immár harmadjára! Az áramoltatóval még el is lehet fáradni. 

Na, mik is vannak. 

A tegnapi nap tanulsága: Nadia, a spanyol önkéntes jófej, van egy barátom! A másik két asszisztens nem az igazi, egyrészt mert ők együtt laknak, ezért nagyon egybe vannak nőve, párban járnak. Másrészt nem találódott meg egészen az a közös hang, Sonyával múltkor elkezdtem az egyházról beszélgetni, és kiderült, hogy templomba jár, és az a fajta ember, aki szerint az egyház nagyon sokat segít a rászorulókon, és akkor már okés az egész. Xiao pedig ugye nem egészen ebben az univerzumban nőtt fel, ráadásul nem iszik alkoholt (szemét gének). 

De Nadia, mint minden átlagos galíciai fiatal, ugyanazokat a dolgokat gondolja nagyjából, mint én. Olyan, mint egy elsős tekes, benne van a píszí, ugyanazokért a dolgokért menne ki tüntetni, mint én, de még el kell neki magyarázni, mi a baj az antropológiával. Lehet vele órákig beszélni tekes témákról, meg Spanyolországról, meg Santiagóról (oda járt egyetemre), meg Galíciáról, meg sorozatokról : D

És persze a legjobb, hogy van egy közös nyelv, amin mindketten tudunk értelmesen kommunikálni probléma nélkül. Sokszor frusztrálódok a francia miatt, biztos azt hiszik, hogy buta és barátságtalan vagyok, mert alig beszélek, pedig csak egy rendes nyelvre kell váltani, és be nem áll a szám. 

Szóval tegnap főztünk dzsudis kaját: sütőben sült téli zöldségek fetával, köretnek mazsolás kuszkusz, és mellé kicsi, színes paradicsomok. Elég szupi lett. Nadia meg hozott egy meggyes-almás tortát, nyamm. Hozzá megittuk az egyik üveg házi cidre-t, amit Annie egy barátjától kaptunk. 

11 körül adtunk egy esélyt a városnak, "egy kocsma csak nyitva lesz" jelszóval, de semmi. Szombat este. Nadia ezen teljesen ki van akadva, már tervezgeti, hogyan honosítjuk meg Coutances-ban a botellón intézményét, ami gyakorlatilag a főtéren ivást jelenti, elengedhetetlen spanyol kellék. 

Négy napja esik, tényleg megjött az igazi Normandia, de azért kimentem futni tegnap. 

A szakdogával nem nagyon haladok, ma délelőtt eljutottam odáig, hogy lefordítsam a tavalyról meglévő 6000 karakternyi spanyol szöveget katalánra, egészen olyan érzés, mintha tettem volna valamit, pedig ettől még nem vagyok igazából közelebb a 30 000-hez... 

Miután minden kedves látogatóm hazament miután megtapasztalta, hogy nincs is olyan szar idő itt Normandiában, ma megjött a gusztustalan szürkeség, egész nap esővel. Ennyit a mai futásról. 

Anyuék már a vonaton, mindenki szurkoljon, hogy ma ne töröljék a budapesti járatot. 

(Tegnap ugyanis sikerült nekik, sztrájk.)

Ötkor keltem, mindjárt meló, jaj. 

Valljuk be, killer paprikáskrumplit főztem, mangalicakolbásszal, ahogy kell, de asszem, a háziak azért nem fognak sírva könyörögni érte a jövőben, bár megették, de semmi reakció. 

A hétvégét Caenban töltöttük, Gábor otthonról jött látogatóba, Máté pedig Nantes-ból telekocsizott idáig. Bírom ezt a helyet... Városnéztünk napsütésben, ettünk puccos étteremben, voltunk Casiokids koncerten, piacon, a partraszállós múzeumban, sültkrumpliztunk rohanva, szóval szerintem egész jó kis két nap volt. És még csizmát is vettem, pedig nem volt könnyű menet. És láttam egy megnyitás előtti szimpi éttermet, aminek Paprika a neve, legközelebb csekk.

Holnap viszont már megint vonatra kell ülnöm, mert Párizs, Comenius-nap, aztán jönnek anyuék. Ez utóbbi része jó lesz, de a többihez nem sok kedvem van, ráadásul valahogy meg kéne szereznem egy beszerezhetetlen könyvet, meg elnézni anyagért a Cervantes Intézetbe, de mikor?

Néha nyilván nyöszörgök, hogy egy kicsit uncsi itt, hiányoznak bizonyos emberek, de egy dolog miatt nagyon félek a végétől. 

Itt van időm mindenre. Legalábbis arra, amire akarom. Ha szeretném, akár naponta háromszor is kimehetnék futni. Most megy az, ami vagy tíz éve nem sikerült: rendszeresen sportolok. És otthon majd megint nem így lesz. Mert nyilván megint egy csomót fogok dolgozni, nem lesz a közelben futóterep, a pici szabadidőmet meg Gáborral vagy épp a barátaimmal akarom majd tölteni. 

Ha itt lenne néhány számomra fontos ember, akkor tulképp minden meglenne. Igazából Pesten se megyek minden második nap színházba és koncertre, plázázni vagy tudom is én... És egy óra vonatútra van már akkora város, ahol minden megtalálható, és pörög annyira a kulturális élet, mint otthon. Viszont öt percre van a munkahelyem, két percre a franciaórám, öt percen belül találok erdőt és stadiont is futni, és boltot, pékséget, könyvtárat is. Egyszerűen gyönyörű a város, jó benne sétálni, nincs szmog, nincs zaj, nincs Blaha és nincs semmilyen nyomasztás, ami Budapesttel jár. 

Ha összeadnám, hogy csak ezen a nyáron hány órát töltöttem BKV-n, valami nagyon szomorú szám jönne ki. 

Itt bármikor úgy gondolom, hogy futni szeretnék, csak felöltözök, és már helyben is vagyok. Vannak lapos pályák meg durva emelkedős utak is, terep meg rekortán meg minden. És egy részem nagyon nem akarja, hogy ez elmúljon. Még ha hülyén is hangzik tőlem biztosan, de most tök fontos helyen van a futás a kis életemben, tavasszal szeretnék újra tájfutni (ami viszont itt nem lehetséges...), letudni egy legalább 10 km-es utcai versenyt, egyszer az életben lefutni majd egy félmaratont... De ez nem fog menni, ha napi sok óra meló után még ki kell majd vonszolnom magam a Margitszigetre vagy valami parkba.

Van az ablakom előtt egy hatalmas ginkgo fa, ami mostanra már szinte teljesen besárgult, így ha kinézek az ablakon, mindig olyan, mintha őrülten sütne a nap, még akkor is, ha tök szürke az idő.

Érkezett a városba egy spanyol önkéntes, Nadia, ma talizunk - remélem, jófej. 

(Csak nagyon elszántaknak.)

Mindig élveztem a menzázást - mikor nem lehet tudni, mi lesz a menü, csupa izgalom és meglepetés. És itt a suliban szinte mindig jó az ebéd, csak sajnos mindig hús van... És minden egyes nap szurkolok, hogy ne csirkemell legyen... Az az egy, amit minimálisan sem sikerül élvezhetően elkészíteniük. 

Viszont. A vacsora az más kérdés. Az itthon van, és ezt a kellemes izgalmat felváltja némi rettegés. Nem azt mondom, hogy nem tud Sophie főzni, mert amikor igazán próbálja, akkor szokott neki sikerülni; inkább az a baj, hogy nem próbálja. Bekukkantott hozzám, hogy elmegy pizzáért, milyen feltétet szeretnék. Mondtam, hogy zöldségeset, és elképzeltem a frissen olvadó mozzarellahegyeket. De nem pizzériába ment, ahogy én azt gondoltam, hanem mirelitért. Sonkás-gombás. 

Sajnos kifejezetten rossz volt. De volt mellé csipsz. 

Viszont. Ezzel a lendülettel el is utaztak vidékre a hétvégére (6 kemény iskolában töltött nap után a péntek ismét ünnepnap), én meg tegnap bevásároltam a bioboltban (fuck yeah!): sütőtök, cékla, hajdina... Let the weekend begin!

Kitaláltam, hogy csinálnék valami önállóbb és kreatívabb dolgot a suliban, úgyhogy ma meghirdettem a magyar klubot, lesz minden, tánc, ének, zene, nyelvtanulás, kaja, kiállítás, bemutató, jövő pénteken kezdünk. Külföldön sokkal könnyebb naiv nacionalistának lenni. Még nem döntöttem el, hogy a Mizut tanítsam meg nekik vagy valami magyar népdalt. 

Egyébként most vettem észre először azt, hogy mintha igazán otthon érezném magam. Mert mikor megjött Blanca (és igazából azóta is folyamatosan), még annál is sokkal elveszettebb volt, mint én első nap, és még annyit sem tud franciául, hogy merci, a családban meg én vagyok az egyetlen, aki tud vele kommunikálni (spanyolul), úgyhogy mintha én lennék az igazi vendéglátója. Már mindent úgy kínálgatok, mintha tényleg az enyém lenne. 

Ráadásul basszus csak jobban tudok már franciául, mert most konkrétan én fordítok Blanca és mindenki más között. Néha pedig teljes a bábel a fejemben, a családdal franciául, Blancával spanyolul, Sonyáékkal meg angolul, és mindezt egyszerre. 

Amúgy is rátelepszenek a nyelvek egymásra, például azt veszem észre, hogy úgy akarok kérdezni spanyolul is, hogy eléteszem az "es que" szavakat, vagy például azt akarom mondani, hogy "your hair is nice comme ça". 

A legalapabb dolog mégis az "igen". Teljesen random, hogy azt mondom, oui, sí vagy yes. Emlékszem, Salamanca után, mikor egy hónapig nem beszéltem magyarul, az első napokban sí-t mondtam otthon néha. Talán mert ez a legösztönösebb mondandónk.

Két argentin helyett csak egy érkezett, Blanca, és ő is nagyon nyuszi, úgyhogy nem fogja megváltani a szociális életemet. Két hétig cserediák Coutances-ban. Nem eszik szinte semmit, mert "fura". Azt megértem, ha büdös, penészes sajtokat enni desszertként fura, de neki még az egyszerű főtt hús főtt zöldséggel is. Az a vicces a dologban, hogy a bő egy hónap alatt sosem láttam még ennyi kaját itthon, Sophie főzött egy csomót, és nem mirelitből (!), és vettek vagy tízféle sajtot. 

Délelőtt kiállításmegnyitón lógtunk, szokásos pezsgő és kaja, és nem pogácsa. Blanca nem evett semmit.

Sophie meghívta a másik két asszisztenst is ebédre (bár ezek után nem voltunk túl éhesek), aztán fürcsi a medencében. Délután meg elvitt minket tengerpartokat nézni. Töltöttem fel képeket, bocsánat a néha megszaladt enhance-ért. Aki nem readerben olvas, az meg talán azt is észrevette, hogy jobb oldalt megjelent egy csík a mindig friss fotókkal.

Megnéztünk egy folyótorkolatot is, és továbbra is nagyon mókás dolognak tartom, hogy apálykor fennakadnak a hajók. Elég zavaró lehet. Egyébként itt van a világ egyik legnagyobb árapálya, eddig mindig úgy láttam a vizet, hogy jó messzire be volt húzódva, de ma végre dagály volt. 

Itt ez még nem annyira látszik.

 Nesztek nektek képek.

Ági kérésére (meg amúgy is) ideje egy szakmaizóbb posztnak. 

Ez a vakáció elég hirtelen jött, három hete voltam itt, mikor majdnem két hét szünet következett, de ma ugye vissza kellett rázódnom hamar, mert egymás után négy órám volt, ebéd után meg még az Európa Klub - ez így elég fárasztó, mert szinte nulla szünet van az órák között. Főleg hat óra alvás után. De még mindig nem nyolctól ötig, mint a gyerekeknek. Nem is tudom, hogy bírják.

Egyelőre háromféle beosztásban dolgoztam együtt a három tanárral:

1. Egy teremben ketten közreműködünk - ilyen még csak Annie-val volt, ilyenkor gyakorlatilag segéd vagyok, együtt mutatjuk be a párbeszédeket, körbejárok a gyerekek között, segítek nekik (írásban is rengeteg hibájuk van, és franciául is, például a nagybetű-kisbetű valamiért egyáltalán nem tudatos bennük, szerintem a magyar gyerekeknél azért ez nem ilyen durva), ha páratlan a csoport, beállok a páros munkákba, de akár csak annyiban is segítek, hogy írok a táblára vagy épp letörlöm azt, ilyen praktikus dolgok. Ma például így dolgoztunk, mert a szünet után rögtön nem akartuk megint felezni a csoportot, vissza kell rázódniuk, meg igazából nem is tudtuk nagyon megbeszélni e-mailben, hogy mit kéne csinálni. Ez azért is jó, mert látom a másik tanárt is óra közben, a többieket az első hét óta nem láttam tanítani.

2. Leggyakrabban megkapom a csoport egyik felét az első 25 percben, aztán cserélünk. Ez nagyon jó a gyerekeknek, mert "csak" 10-11 fős csoportokban vannak, és nekem is, mert egyedül tudok velük dolgozni, és bizonyos keretek között megvalósíthatom a saját ötleteimet. elég fárasztó viszont, mikor egy nap négy órám is van két évfolyamban, gyakorlatilag nyolc csoporttal dolgozni, négyszer leadni kétféle órát. Elég sok idő elmegy a költözködéssel, és mire belerázódunk egy tevékenységbe, már vége is a 25 percnek. Annyiból érdekes, hogy ugyanaz a tanár ugyanazt az anyagot négy csoporttal négyféleképp tudja abszolválni, és tényleg nagyon szépen látható, hogy egy-egy rosszabb diák hogy visz el egy egész csoportot. Ez a leggyakoribb munkaforma, ilyet mindenkivel csináltam már.

3. A hetedikes spanyol csoportot pedig úgy felezzük, hogy egész órán ugyanazok maradnak nálam, és ugyanazt csináljuk Valérie-vel, a spanyoltanárral. Ez kényelmes és élvezem, van bennem egy kis versenyszellem is, hátha az én csoportom többet tanul egy órán, mivel én nem beszélek franciául hozzájuk, ugyanakkor kreativitásra itt nincs lehetőség nagyon, csak szűk keretek között. Azért vihetem nagyjából a saját módszereim, csak meg van beszélve, hogy milyen feladatokat csináljunk meg, vagy miket tanuljunk meg. 

Még néhány random dolog, ami eszembe jut. Érdekes, hogy mennyire máshogy tanulnak írni a franciák. (Meg a spanyolok is például, de ez egy más kérdés. Sőt, ha jól tudom, az USA-ban már nem is tanítanak folyóírást. Szomorúság.) Egyrészt én se mindig tudom elolvasni a kölkök kézírását, de a rosszabb dolog, hogy ők nem tudják mindig elolvasni az enyémet a táblán. Nagyon kacifántosan írnak, és nagyon lassan is, meg mindent borzasztó precízen javítanak ki, úgyhogy rengeteg idő megy el írással. A tanárok meg nagyon szeretik a "másoljátok le a tábláról" utasítást. 

Nagyon durván vannak idomítva a gyerekek, nem sok önállóságot mutatnak. Mindenkinél alap felszerelés az olló, ragasztó, kihúzó, színes tollak, töltőtoll, töltőtollat kijavító tintatörlő toll, stb stb. Ha kapnak egy fénymásolatot, rögtön kérdezik, hogy be kell-e ragasztani, és ha igen, akkor félórán keresztül vagdossák a szélét és ragasztják be a füzetbe. Teljesen kétségbe vannak esve, ha nem tudom megmondani, hogy most épp milyen színnel és a füzet melyik részébe írjanak valamit - van olyan ugyanis, akinél mondjuk az új szavak mindig zölddel a margóra, a kiejtés pirossal, a nemtommit kihúzózni, stb stb, nekem meg nem magyarázták el. Mindenkinek kötelező a házifeladat-napló, amibe óra végén felkörmölik a házit meg a tanulnivalót, de diktálni nem lehet, annyira lassúak; a tábláról másolják. 

Annyi minden volt, hogy most nem is mennék bele minden részletbe, csak címszavakban. 

Pár nap nyugi, szakdogázás, futás, aztán egy kis szociálás valami másik településen, alvás Saint-Lôban, másnap Caen Anniékkal, főleg shopping, új futócuccok, Gábor, Francois 70 éves bulija, tehenek és vidék, Granville és tenger, Párizs, Zsuzsi, Csaba, három nap alatt még a csücskét se láttuk a toronynak. 

Ma újra suli, nehezen indult, azóta meg semmi hasznosra nem voltam képes, de majd alakul. Hétvégén nálunk alszik két argentin állítólag. Remélem még beszélni kicsit eszpanyol, ví, tré bien.

Jövő héten The Dø koncert, most meg vacsi.

egy egy egy egy egy!

A spanyol szakdoga idei elkészítéséről már egy ideje lemondtam, de ma felfedeztem, hogy a ba-s leadás két héttel később van, november 30-án, így még az is lehet, hogy megpróbálom megcsinálni a portugált. Ennek örömére ma este el is olvastam egy egész cikket. El vagyok szokva... 

Most másfél hét vakáció következik, csütörtökön végre kapok ölelést, addig meg élem a vidéki életet.

Tegnap például olasz "soirée" volt az Unelles-en az olasz testvérvárosra emlékezendő, főszervező persze Sophie, meghívott hát engem is. Marsala, pizza, panettone, és 50 középkorú meg nyugdíjas. Az elején még nagyon nem találtam a helyem, ahogy az lenni szokott, de aztán felkarolt egy mókás nő, úgyhogy valamennyire foglalkoztak velem. Már iszonyú sokan ismernek, nekem meg persze maximum az arcuk rémlik, de a nevük, meg hogy honnan kéne rájuk emlékeznem, az homály - ilyen volt ez a nő is. Nekik könnyű megjegyezni azt az évente 5 új embert a városban, nekem meg hirtelen emlékezni kéne 140 diák, 20 tanár és számtalan random városbeli nevére. Ráadásul minden 40 fölötti nőnek rövid haja van.

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ha itthon nem mirelitkaját akarok enni (ezzel jár, ha az anyuka folyton pörög), akkor nekem kell főznöm, úgyhogy ma például egy meze-félét tettem a család elé: joghurtos padlizsán, tzatziki, fetás paradicsomsaláta, mazsolás kuszkusz. A zöldségek általában hiányoznak a hűtőből, úgyhogy ma bevásároltam egy kicsit, de iszonyú drága minden. A legtöbb dolog inkább 3-5 euró kilónként, néhány alap cucc van 2 körül. Pedig van egy olyan gondolat a tarkómhoz közel, hogy elkezdek cukrászati kihívásokat keresni a rengeteg szabadidő és a vaskos inspiráció okán, de ha minden alapanyagot meg kell vennem, akkor nem lesz új laptop meg Dél-Amerika. Szomorú kompromisszumok. 

Kedden Saint Lô, szerdán Caen, úgyhogy talán még némi képekre és turistáskodásra is számíthattok.

Leginkább azért nem írok, mert nem sok újdonság van. 

Ha összegyűjtöm a mai programot: mezei futás a gyerekekkel, pezsgőzés a vakáció örömére a suliban, Nikki Yanofsky koncert, egy ital a városban, majd vacsi és borozás egy "házibuliban" egy tanárnál... Nos, úgy tűnik, hogy tök izgi az élet.

Akkor miért van ez az őrült hiányérzet?

Néha nagyon nem tudom, mit akarok az élettől. 

Kisebb küzdelem árán, de megvan a karácsonyi hazajegy: december 17-én érkezek, és január 3-án jövök vissza. Az első decemberem vizsgaidőszak nélkül. (Szakdogaírással?)

Megkaptam a meghívót a franciaországi asszisztensek találkozójára, november 24-én lesz, Párizs mellett, Sévres-ben. És mit ad a sors, anyuék 24-én este érkeznek Párizsba. Csak ha már elfelejtettem volna, milyen piszok szerencsém tud lenni néha... 

Mostanában egyébként két amerikai filmet is láttam, ahol Franciaország volt az álmok netovábbja, csak hogy feltétlenül értékelni tudjam a helyzetem. Többet kéne kimozdulnom a szobámból.

Tegnap átjött Sonya és Xiaoxiao, a két másik asszisztens a városban. A kínai lánnyal egészen érdekes együtt lógni, mert nem sokkal több fogalma van Európáról (vagy a világ többi részéről), mint nekem Kínáról, így aztán mindenre rá tud csodálkozni. Tegnap megismertettem az avokádóval, az orecchiette tésztával, a guacamoléval, a Balkánnal... Neki újdonság volt a facebook is. Viszont nem iszik alkoholt, és emiatt egy picit szomorú vagyok. Meg eddig mindkét lány kicsit merev, de majd hátha alakulnak. 

Jövő héten szünet lesz, tanítás meg már most pénteken se lesz, csak egy sportverseny (megyek segíteni), úgyhogy talán majd átmegyek egy-két napra Saint-Lôba az egyik angoltanárhoz, Délphine-hez. Szerencsére ő francia, és egyáltalán nem merev, rögtön azzal kezdte, hogy akkor eszünk valami jót, aztán iszunk, aztán karaoke-zunk a nappaliban. Na, a karaoke-hoz meg én vagyok merev...