Ezt akár én is írhattam volna, pont ezt érzem, és pont most. 

Délelőtt szerencsére nem kellett órára mennem, egész nap sütögettem (az első pogácsám egész vállalható lett), délben feldíszítettük a gyerkőcökkel a termet, délután pedig megtartottuk a magyar estet, ami szerintem egész jól sikerült, belülről szemlélve pörgős volt és változatos, remélem, kívülről is. A kajáknak is sikere volt, és kaptam egy rakás ajándékot a tanároktól és a gyerekektől is. Néhány lány alig bírta abbahagyni a sírást, a kis mukik, jaj. Én meg persze vigyorogtam és boldogságoltam, mindig ez van, a gimis ballagáson is majd kicsattantam, míg mások pityeregtek. Talán mert mindig őrült bizakodóan tekintek a jövőbe, és nem az elmúlást látom, hanem azt, hogy ez tök jó volt, de most még jobb lesz. Télen néha rámjött a depi, többek között mert nem nagyon láttam, hogy mi lesz velem áprilistól, de most már egészen letisztult a kép, és alig várom. 

Az egész után átjött a két másik asszisztens hozzánk, és majdnem éjfélig maradtak, úgyhogy se pakolás, se szakdoga, és még csak alkoholt sem ittunk. Azért jó, hogy nem egyedül kuksolva kellett töltenem az utolsó estét. Még Sophiéktól is kaptam ajiba egy sálat. Hogy viszek haza mindent? 

A legjobb, hogy minden virágzik, süt a nap egész héten, jó így búcsúzni Normandiától. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.